Zábrácki Laci vízivilága

Csak néztük egymást. Én most érkeztem, ő körülbelül 100 éve.

 Józsi bácsi egyenként hordta ladikján a nehéz akác gerendákat, hogy megépítse a süllőtartással szembe. Józsi bácsi rendszeresen jött is, télen, nyáron. Rengeteg közös élményük volt. Az első süllő, az első ponty, az unoka mikkor először fogta kezébe karácsonyra kapott horgászbotját.

 Boldogak voltak. Józsi bácsi mindig mesélt, politikáról, az asszonyról, a gyerekekről. És ő csak hallgatta. Voltak vidám percek is. Mikor kicsit pityokássan bele eset róla a vízbe, vagy amikor éjjel elloptak mindent és reggel arra ébredt az öreg, hogy még csónakja sincs, emlékszik. Csak ült és nézte a vizet, aztán egyszer csak kitört belőle és sírva nevetet.

Ki úszott.

Aztán Józsi bácsi egyre ritkábban jött, és ha jött is nem maradt soká. Az öreg stég szomorú volt, mesélte boldogan a barátainak, a vízimadaraknak, ha találkoztak.

És egyszer csak nem jött.

Sokáig senki nem jött.

Aztán közeledett egy csónak, lassan méltóságteljesen, egy néni ült benne és egy fiatalember. Feketébe voltak, nagyon feketébe. A néni felmászott a stégre, levette a tégely tetejét, és valami port szórt a vízbe, csak nézték ő is meg a fiatalember is. A néni halkan sírt. Aztán beszálltak a csónakba és elmentek. Vissza se néztek.

Az öreg stég csak várja a bácsit, de nem jön.

Múltkor le esett egy gerenda, majd ha jön vissza rakja, biztatta magát.

Figyeli az öregnek a halak mozgását, mostanában egy nagy csuka pihen alatta, hogy fog örülni az öreg, mosolygott a stég.

Mikkor közeledtem két kacsa pihent rajta, de amikkor oda értem elszálltak.

Nézem a stéget, ő néz engem. Valami érthetetlen vonzalmat érzek iránta. Zavarodott vagyok, nem értem mi zajlik bennem.

És akkor fel rémlik valami régi emlék, én itt már jártam.

Óvatosan ki mászok a stégre, valami földön túli béke önti el lelkemet. Csak fekszem az öreg gerendákon és nézem az eget.

És ekkor valaki a fülembe súg – Isten hozott, barátom.

Zábrácki László

Titok. Mindig ezt mondták, amikor rákérdeztem, hogy honnan lehet szedni ilyen gyönyörű és nagy mennyiségű vízibolhát. Csak hajoltam a vödör fölé és azon gondolkodtam, hogy örülnének a halaim, ha egyszer ilyen dözsibe lehetne részük. Hömpölygött a rengeteg vízibolha a vödör alján. Miért nem árulják el? Kérdeztem sokszor magamtól, tán attól félnek, hogy kifosztom a lelőhelyüket, és amikor ők mennek legközelebb szedni, már nem lesz semmi? Nem hiszem hogy az én lájtos kis módszeremmel kimerítenék bármilyen lelőhelyet, de hát ők tudják. Szerintem inkább attól félnek hogy nem bírom tartani a számat és minden jött-ment akvaristának elmondom hogy hol találják bolhaországot. Szóval, nem régen, éppen egy vödör fölé hajolva kérdem tapasztalt akvarista barátomat – hol szedted? – Rám mosolygott és azt mondta – Titok! – Fel álltam, biztos voltam hogy ezt a választ kapom, tehát valami frappáns válaszra készültem. Nem rég, akaratomon kívül szerzett cigány barátom mondata jutott eszembe, amikor az – agymán egy cigit! – kérésre, úgy válaszoltam – sajnos nem dohányzom! – És akkor jött a remek jó kívánság – szomorodjámeg! – tehát én is bevetettem ezt a gyönyörű magyar szót. A siker nem maradt el, az egész család nevetett. Sajnos ettől én még nem tudtam meg amit akartam, tehát tovább álmodoztam bolhaországról.

Ma reggel gyönyörűen sütött a nap úgy, hogy a családot szélnek engedtem, ki dolgozni, ki óvodába, én meg úgy határoztam, kinézek a mocsárba fotózni. Remek képeket készítettem általam nem ismert kis madarakról, őzről, rókáról, majd úgy döntöttem, hogy megnézem azt a kis tavat, amibe majdnem beleestem múltkor. Két király tüskének és egy hangos felszisszenésnek köszönhetően az összes vízimadarat egyszerre sikerült elzavarnom, tehát hiába kúsztam ötven métert a dzsuvában. Boszúsan álltam fel, és néztem az elszálló madarakat, és ahogy egy hű természetbaráthoz illik, elköszöntem tőlük – Rohadjatok meg! - Le másztam a vízpartra és körbenéztem, semmi! Na jó, menjünk tovább. Rápillantottam a vízre és csodát láttam, szinte hallottam a fanfárok hangját! Bolhaország! Rengeteg Daphnia hömpölygött foltokba az iszap felett, persze ilyenkor se vödör, se háló! Ugrás a bicajra, és irány haza. Egy fél óra múlva újra a tett színhelyén voltam és meg kell mondjam, nagy ívben tojtam a vízi madarakra. Öt húzás! Figyeljetek! Még egyszer mondom ÖT!!! És teli volt a vödör! Na ki a király? Gondoltam magamban, ezt megcsíptük Oszi! Boldogan tekertem haza felé, egy egész vödörnyi bolhával. Út közbe azt tervezgettem, hogy ki kap belőle, és ki nem. De rengeteg bolhának köszönhetően mindenkinek jutott! Tehát ezennel kijelentem: most már nekem is van bolhás tavam, illetve, ahogy ti hívjátok: titok!

Zábrácki László

A lemenő nap gyönyörű aranyfénybe vonta a pusztát. Szinte nem is földi hangulata volt, sokkal inkább egy marsbeli tájhoz hasonlított. Az oroszlán lapult egy fűcsomó mögött, izmai pattanásig feszültek. Hatalmas hím oroszlán volt, fajtájának igaz díszpéldánya. A gazella amit figyelt, nem is sejtette, hogy ez lesz az utolsó nap amit megélt,így teljes nyugalommal legelt. A hosszú les vadászatnak az eredménye már nagyon közel volt, szemét résnyire szűkítve ugrásra készült. Izmai nagyon remegtek, így melegedtek be a végső támadáshoz.
Ebben a pillanatban egy vékony hang kiabált az oroszlán fülébe.
- Állj! - Szóltak az oroszlán tetűi. A füle mellett tanyáztak, így mindent láttak.
- Mi van? - kérdezte suttogva az oroszlán.
- Ez így nem lesz jó! Úgy határoztunk, hogy ha továbbra is velünk akarsz vadászni, akkor előbb tervet kell készítenünk.
- Tervet? -
- Igen! Eddig közösen vadásztunk, de soha nem kérdeztél meg minket, hogy mi a véleményünk. Hidd el oroszlán, jobban jársz, hogy ha a vadászatok előtt egyeztettünk. -
Az oroszlán bambán meredt maga elé, majd halkan, beleegyezően megszólalt.
- Rendben. -
Éhesen és ezért kicsit mogorván feküdt le kedvenc fája alá. Nagyon nehezen jött álom a szemére, azon gondolkodott, hogy fogja meggyőzni a tetveket másnap.
Egyszer csak nagyon halk hang suttogott a fülébe.
- Megdöglesz! - Szóltak halkan a bolhák
Szegény oroszlán meredten bámult maga elé. Mostanában nagyon elszemtelenedtek a bolhák, eddig nem foglalkozott velük, de most megrémült.
- Kinyírunk! Téged is, meg az egész családodat! - Súgták a bolhák.
Az oroszlán szinte semmit nem aludt, egész éjjel azon gondolkodott, hogy vajon mivel érdemelte ki ezt a sorsot. Másnap fáradtan, lógó orral indult vadászni.
- Mit csinálsz? - kérdezték a tetűk.
- Indulok vadászni! - Válaszolta az oroszlán.
- Nem azt beszéltük tegnap, hogy egyeztetünk a vadászatokról? - Vonták felelősségre kicsit ingerülten a tetvek.
Az oroszlán leült. Fáradt volt, nagyon fáradt. Az alvás nélküli éjszakának meg volt az eredménye. Beletörődötten kérdezte a tetvektől.
- Mit csináljak? -
- Arra a döntésre jutottunk, hogy heti egy nyúl bőven elég neked. -
Az oroszlán egykedvűen bolintott, majd minden erőlködés nélkül elejtett egy nyulat. Megette. Érezte semmire nem volt elég, a nagy mennyiségű húshoz szokott a gyomra, most szinte üresen korgott. Visszament kedvenc fájához, és lefeküdt. Már majdnem elaludt, amikor egy bolha a fülébe suttogott.
- Megdöglesz büdös oroszlán! -
- Miért bántasz? - Kérdezte szomorúan az oroszlán. De válasz helyett újabb támadás jött.
- Kinyírunk, családoddal együtt! -
Félálomba hallgatta az egész éjszakás fenyegetést. Amikor néha sikerült elaludnia, egy bolha mindig belecsípett, hogy felébredjen. Reggel karikás szemekkel vánszorgott a mező felé. A távolban meglátott egy gyönyörű egészséges nőstény oroszlánt, de nem volt ereje utol érni. Leült és üresen meredt maga elé. Miért bánt el így vele a sors, gondolkodott.
Teltek-múltak a hetek és az oroszlán egyre vékonyabb volt. Nappal a tetvek irányítgatták, éjszaka a bolhák fenyegették. A bordái kilátszottak, oldalán lógott a bőr. Ereje szinte semmi nem volt, már a nyulakat is csak nagy nehézség árán tudta csak elejteni.
Félholtan feküdt egy bokor mellett, amikor egy gyönyörű hím oroszlán hajolt fölé.
- Menj fel a nagy sziklához és fürödj meg a kék tóba! - Adta ki az utasítás neki.
Összeszedte minden erejét és felment a sziklához. Elnyúlt a langyos vízbe, és megtörtént, az ami már oly rég óta nem. Elaludt. Álmában erős oroszlán volt, és éppen egy hatalmas zebrára vadászott. Korgó gyomorral ébredt. Körbe nézet, és ebben a pillanatban meglátott egy bolha tettemet a víz felszínen lebegni.
- Mit tettem! - Kiáltotta el magát, és azonnal kiugrott a vízből. Lassan körbe nézett és észre vette, hogy rengeteg bolha és tetű teste lebeg immár holtan.
Futott, csak futott ahogy lába bírta. Futtában a tájat fürkészte, hogy megtalálja azt az oroszlánt aki felküldte a tóhoz. Nem is kellett sokat keresgélnie. Egy fa alatt jó lakottan pihent éppen.
- Mitt tettem? - Kérdezte szinte sírva az oroszlán.
- Csak azt tetted, amit büszke őseid hosszú évszázadok óta mindig. Megszabadultál a túlságosan elszaporodott, és elszemtelenedett élősködöktől. Ne feledd el a mai napot soha, és  majd meséld el fiaidnak okulásul.
 
Zábrácki László