Csak néztük egymást. Én most érkeztem, ő körülbelül 100 éve. Józsi bácsi egyenként hordta ladikján a nehéz akác gerendákat, hogy megépítse a süllőtartással szembe. Józsi bácsi rendszeresen jött is, télen, nyáron. Rengeteg közös élményük volt. Az első süllő, az első ponty, az unoka mikkor először fogta kezébe karácsonyra kapott horgászbotját.
Boldogak voltak. Józsi bácsi mindig mesélt, politikáról, az asszonyról, a gyerekekről. És ő csak hallgatta. Voltak vidám percek is. Mikor kicsit pityokássan bele eset róla a vízbe, vagy amikor éjjel elloptak mindent és reggel arra ébredt az öreg, hogy még csónakja sincs, emlékszik. Csak ült és nézte a vizet, aztán egyszer csak kitört belőle és sírva nevetet.
Ki úszott.
Aztán Józsi bácsi egyre ritkábban jött, és ha jött is nem maradt soká. Az öreg stég szomorú volt, mesélte boldogan a barátainak, a vízimadaraknak, ha találkoztak.
És egyszer csak nem jött.
Sokáig senki nem jött.
Aztán közeledett egy csónak, lassan méltóságteljesen, egy néni ült benne és egy fiatalember. Feketébe voltak, nagyon feketébe. A néni felmászott a stégre, levette a tégely tetejét, és valami port szórt a vízbe, csak nézték ő is meg a fiatalember is. A néni halkan sírt. Aztán beszálltak a csónakba és elmentek. Vissza se néztek.
Az öreg stég csak várja a bácsit, de nem jön.
Múltkor le esett egy gerenda, majd ha jön vissza rakja, biztatta magát.
Figyeli az öregnek a halak mozgását, mostanában egy nagy csuka pihen alatta, hogy fog örülni az öreg, mosolygott a stég.
Mikkor közeledtem két kacsa pihent rajta, de amikkor oda értem elszálltak.
Nézem a stéget, ő néz engem. Valami érthetetlen vonzalmat érzek iránta. Zavarodott vagyok, nem értem mi zajlik bennem.
És akkor fel rémlik valami régi emlék, én itt már jártam.
Óvatosan ki mászok a stégre, valami földön túli béke önti el lelkemet. Csak fekszem az öreg gerendákon és nézem az eget.
És ekkor valaki a fülembe súg – Isten hozott, barátom.
Zábrácki László
